Több ezer év nélkülözhetetlen mezőgépészeti tudása van itt

Forrás: mezohir.hu

Amióta a gépeink, technikai eszközeink olyan összetettek, hogy szavakkal már nem lehet továbbadni az előállításukhoz, működtetésükhöz szükséges tudást, azóta a gépmúzeumok, -gyűjtemények feladata e tudás őrzése, átörökítése.

 

De miért is volna szükség ismerni a középkori ekét és a 19. századi cséplőgépet a modern talajművelő és betakarítógépek korában? Miért célszerű, ha egy kortárs szakmai gyűjtemény épületében multifunkcionális oktatási bázist is kialakítanak? Egyáltalán, hogyan találja meg a szerepét egy múzeum a modern képi médiavilág korában?

Erről és a gyűjtemény fordulatos történetéről beszélgettünk a Mezőgazdasági Eszköz- és Gépfejlődés-történeti Szakmúzeum előző és jelenlegi vezetőjével, dr. Hentz Károly nyugalmazott főmuzeológussal és dr. Kovács Imre muzeológus igazgatóval Gödöllőn.

 

Amit szavakkal már nem lehet leírni


Manapság aki akarja, megnézheti az ásóbotos földművelés animációját vagy a legmodernebb precíziós gyomirtásét, szinte mindent megmutatnak a képitartalom-közvetítők, a közösségi médiumok. Az emberek a képernyők előtt ülnek-élnek és tanulnak, mi adja akkor a szakmai gyűjtemények létjogosultságát?

 

Hentz Károly: – A gépeinkről, műszaki eszközeinkről való tudást nem lehet könyvek, még oktatóvideók segítségével sem teljes körűen átadni. Sok mindent lehet ábrázolni, de az átlagember ma sem tudja, hogyan működnek azok az eszközök, amiket szinte állandóan használ, a turmixgéptől a mobiltelefonján át a laptopjáig. Ha sok minden még meg is mutatható képi technikákkal az eszköz működéséről, az előállításához szükséges tudás már nem adható át máshogy, csak kézzelfoghatóan, szemmel közvetlenül követhetően, egy metszeten, alkatrészenként megfigyelhető, elemezhető módon.

 

Kovács Imre: – A mobiltelefon kiváló példa: ahhoz, hogy egy eszköz működése, előállítása reprodukálható legyen, fontos, hogy az eszköz megfogható is legyen. Egy ásóbotos, korai ekét le lehet úgy írni szavakkal, hogy abból egy ügyes kezű, műszaki érzékű ember megalkotja, de egy összetettebb kerék összeállítása, nem is szólva egy cséplőgépről, már elképzelhetetlen feladat. A mobiltelefon megalkotásához már több szakma együttes munkája szükséges. Ezt a fajta folytonosságot az a talán meglepő tény támasztja alá, hogy nem sok az új felfedezés a mezőgazdasági gépek világában. A mezőgazdasági gépújdonságok jellemzően azonos munkaműveletekre képesek. A különbség a régi és az új között a szerkezetben, a kialakításban, a felhasznált anyagokban, a gyártás és megvalósítás módjában különböznek. Az utolsó igazán új mezőgazdasági gépi technológia a körbálázó volt az 1960-as évek közepétől.

 

 

Érték és értékszemlélet Nyugaton és Keleten


Hogyan és mikor ismerte fel a hazai mezőgazdasági gépészet, oktatás, kutatás, hogy szükség van idehaza ilyen gyűjteményre?

 

Hentz Károly: – Ennek szép és fordulatos története van, amihez muszáj némi múzeumelméleti értelmezést adni, ugyanis alapvető különbségek vannak a hagyományos, közismert néprajzi és a műszaki gyűjtemények között. A néprajz azt rögzíti és őrzi, hogy mit mire használtak, és az érdeklődése arra összpontosul, hogy miként biztosította egy vívmány a mindennapi élet igényeit. A szakmúzeum azt kérdezi: hogyan hozták létre, és hogyan működött. Ennek megfelelően az első ilyen gyűjtemények nem is általános célú és tematikájú múzeumokban jöttek létre, hanem nagyobb iparvállalatok – például itthon a Ganz – saját gyűjteményeként. Csak néhány példa 1807-ben megrendezésre kerül a Ferenc császár Belföldi gyári és manufaktúra termékek kiállítása. 1872-ben megalapítják az Országos Ipartestület Iparmúzeumát. Kiemelt fontosságú volt a millennium éve, hisz 1896-ban megalapítják a Közlekedési Múzeumot és a Mezőgazdasági Múzeumot.

 

1963-ban a múzeumi törvény bevezeti a műszaki muzeális emlék fogalmát, majd 1973-ban megalakul az Országos Műszaki Múzeum, amely még nem gyűjtött mezőgépeket. Egészen a 70-es évekig nem is történt hasonló kezdeményezés az agrár-technikatörténeti emlékek tárgykörében. Romány Pál mezőgazdasági miniszter, aki egyben agrártörténész is volt, felkarolta ezt az ügyet. Igaz, akkor már volt is előzménye: Pálfi György iskolaalapító akkor már meglehetősen nagy agrárgépészeti gyűjteményt hozott létre régi gépekből az oktatás támogatására Kétegyházán.

Romány egy kormányrendelettel kötelezővé tette, hogy az állami gazdaságok leváltott, leselejtezett, használaton kívüli gépeiket, eszközeiket kötelező az állami gyűjtemény javára felajánlani, és végül Kétegyházára szállítani. E gyűjtemény képezte az alapját a gödöllői egyetem keretében létrejövő országos szakmúzeumnak.

Kovács Imre: – Sajátos szemléleti különbség volt sokáig a gépi hagyományok őrzése között a nyugat- és a kelet-európai gazdálkodásban. Nyugaton sokszor azért őrizték meg az idős traktort vagy ekét, mert már a nagyapa is azzal dolgozott, így érzelmi értéke is volt. Itt azért, mert sokáig nem volt más, mint a régi eszközök.

 

…és Nyugat-Európában nem is törte meg visszatérően a magántulajdon, a termelési viszonyok folytonosságát a politikai rendszerváltások sora, mint errefelé.

 

Kovács Imre: – Így van, továbbá az államosítások után a közös vagyont sem úgy értékelték, mint egy magángazdaságban, nem láttak értéket egy régi eszközben. A MÉM-nek kellett ezt felismernie, gyűjteménnyé szerveznie.

 

Hentz Károly: – Szakmúzeumi szinten tehát azóta van mezőgazdasági gépgyűjtemény, de azt is el kell mondanunk, hogy az előbb már vázolt kettősség – néprajzi-múzeumi gyűjtemény és szakmai, tudományos tudásbázis – mind a mai napig végigkíséri a kollekciónk sorsának alakulását. Az utóbbi évtizedekben több tucatnyi átszervezés, fenntartóváltás történt, és a műszaki közgyűjtemény mindig mostohagyerek volt. Ez akkor sem optimális, ha részben érthető is, hiszen egyszerre van szoros kötődésünk a mezőgazdasági mérnöki oktatáshoz és tudománytörténethez, egyszerre a nemzeti kulturális örökséghez, továbbá a közép- és felsőfokú oktatáshoz. Mint tudjuk, ezek egyike sem olyan terület, ami kiemelt állami figyelmet és finanszírozást élvezne. Néha viccelődünk is vele, hogy szakmuzeológusnak lenni többszörös mazochizmus.

 

Kovács Imre: – Hentz tanár úr – én csak így szólítom, mert múzeumvezető léte mellett egyetemi oktató – élő példája annak, hogy műszaki muzeológusnak születni kell, és idővel az ember ebbe az „elrendelésbe” belenő. Részben a magam példáján is, úgy érzem, egyetemi oktatóként, a tudománytörténet ismerőjeként idő kell a történeti érték felismeréséhez, gyűjteményi értékként való megbecsüléséhez. Szomorú egyébként, hogy az előbb érintett általános szakmai-gyűjteményi problémák mellett nincs szakmuzeológusi képzés Magyarországon.

 

– Pedig, ha jól értettük, enélkül nincs még ma sem közép- és felsőfokú mezőgépész-oktatás.

 

Hentz Károly: – Nincsen, de a kutatás-fejlesztés is elképzelhetetlen műszaki gyűjtemény nélkül. A tárgyak mellett természetesen gépleírásokat is őrzünk hazai agrárgépészet elmúlt évtizedeiből a Műszaki Dokumentációs Központunkban. Egyes szegmensekben ez gépenként 30–60 oldalas kutatási jelentést, dokumentációt jelent, több ezer fényképet több száz berendezést érintően: hatalmas értékű tudásbázis van itt. Továbbá ez az a tényező, ami itt, Gödöllőn a szakmúzeumi fejlesztéseket a kutatás és az oktatás támogatásának irányába vitte.

 

Gyarapítás és fejlesztés a tudásátadás érdekében

 

– Hogyan történik a gyűjteményfejlesztés és -gyarapítás? Lemennek vidékre körülnézni, vagy keresik önöket?

 

Kovács Imre: – Az állománygyarapítás, akárcsak az intézmény fejlesztése, folyamatos. Közel 400 magángyűjtővel állunk kapcsolatban, és vannak véletlenszerű megkeresések is. Van, aki azért fordul hozzánk, mert megválna egy útban lévő, régi darabtól, mások muzeális, ipartörténeti értéket sejtenek benne, van, aki csak azt kéri, hogy becsüljük fel, mennyit ér a berendezése. Mindenesetre egyes gépekből, eszközökből – például ekékből, esztergagépekből – akár válogathatunk is, míg néhány ritka, régi gépből kevesebbet látunk.

 

Hentz Károly: – Egyre többen ismerik fel azt a bizonyos műtárgyi értéket. Bizonyos darabok, például legendás traktorok, kombájnok, járművek már olyan értéket képviselnek, hogy egyesek befektetésként gyűjtik, és újítják fel vagy restaurálják, de nem válnak meg tőlük addig. Olyan ez, mint a drága festmények, ékszerek vagy az ingatlan, amire értékálló befektetésként tekintenek. Hivatalos csatornán keresztül azok a gépek kerülnek hozzánk, amelyek a MATE eszközselejtezései során kerülnek ki a használatból. Ilyen módon gyarapítja ma már a szakmúzeum gyűjteményét a korábbi Mezőgazdasági Gépesítési Intézet mérőberendezéseként használt Rába Steiger és MTZ traktora is. A gyűjtemény gyarapítása során igyekszünk azok restaurálása után az állandó kiállításban elhelyezni.

 

Kovács Imre: – A restaurált példánynál törekedni kell arra, hogy annak minden eleme, minden csavarja eredeti legyen, ha ez nem megvalósítható, akkor jelölni kell a nem eredeti alkatrész alkalmazását például eltérő színnel. Az így restaurált gépek, berendezések gyűjteményi hitelességűek, amiket nálunk eredetiként, metszetként is, sokszor működő metszetként meg lehet tekinteni. A felújított gépben utángyártott alkatrészek (is) vannak, és sokszor valóban szebbek, működőképesebbek, mint egy restaurált példány, de az értékük is ennek megfelelően nyilván kisebb.

 

 

– Milyen fejlesztések valósultak meg az intézményben?

 

Hentz Károly: – A kortárs múzeum, mint már érintettük, nemcsak tárgyak bemutatásáról szól, hanem interaktív felületekről, oktatási-fejlesztési feladatokról, rendezvényszervezésről. Az utóbbi években európai uniós támogatással hatalmas fejlesztéseket valósítottunk meg annak érdekében, hogy a MATE hallgatói a kornak megfelelő szintű, kis- és nagycsoportos oktatási infrastrukturális körülmények között tanulhassanak, de ezen messze túl konferenciák, közösségi vagy céges rendezvények, szakmai találkozók, bemutatók fogadására is alkalmas az intézmény. Kialakítottunk egy nagy előadót korszerű oktatástechnikai eszközökkel felszerelve, videohálózattal, tévéstúdióval, összesen 1000 főnek tudunk biztosítani oktatási és konferenciahelyszínt 30, 70 vagy 300 fős előadótermekben. A kiállítótérben ugyanilyen, a kortárs múzeumi infrastruktúrára jellemző eszközök vannak, a kiállított darabokon túl számítógépes felületeken érhető el bővebb tudás a gyűjteményről.

 

– Nem szeretnék érzékeny kérdéseket feszegetni, de utaltak is rá, és általában is köztudott Magyarországon a közgyűjtemények, az oktatás, a kutatás-fejlesztés elhanyagolt volta. Mi tartja a pályán azokat, akik mégis ilyen hivatást választanak?

 

Kovács Imre: – Az elhivatottság és a szakmai alázat. Az, amire azt mondtuk korábban, hogy erre születni kell. Az én esetemben van egy többgenerációs „pályaív” is, ami úgyszólván megelőlegezte az egyetemi oktatást és aztán a múzeumvezetést. Apai nagyapám kovácssegéd volt, analfabéta, az édesapám már géplakatos szakmunkás, én pedig a család első értelmiségijeként diplomáztam mezőgépészként, majd lettem műszaki muzeológus. Ugyan egy ujjamat már elvesztettem a traktorok miatt, de sokkal több élményt kaptam a gépektől és az azokat megcsodáló múzeumi látogatóktól.

 

Kohout Zoltán

vissza »
Keresse lapunkat a Facebookon!
Archívum - utolsó megjelent számaink
2024. január
2023. december
2023. november
2023. október
2023. szeptember
2023. augusztus
2023. július