Sokan szarvashibákat követnek el, ezért buknak nagyot

Sokmilliárdos károkat okoz a mezőgazdaságban a belvíz, de komoly és ismétlődő termelői hibák is közrejátszanak abban, hogy víz önti el a szántóföldeket. Ilyen például a rossz vetésszerkezet vagy agrotechnológia. Az idén csökkenhet a kukorica és a napraforgó termőterülete, ha a tavaszi vetésre előkészített földekről lassan húzódik vissza a belvíz. Talajjavítás nélkül hosszabb távon is kisebb termésre számíthatnak a gazdák a rendszeresen belvízjárta földeken.

A jelenlegi belvizes talajok nagyjából 60-70 százaléka megfelelő agrotechnikával és pénzügyi befektetéssel megszabadítható lenne a vissza-visszatérő elöntéstől – mondta az agrárszektor.hu-nak Pepó Péter, a Debreceni Egyetem Mezőgazdasági, Élelmiszeripari és Környezettudományi Karának tanára. Ehhez persze a komolyabb – és olykor meglehetősen költséges – meliorációs munkák, továbbá vízügyi fejlesztések, belvízcsatorna karbantartás mellett szakszerű agrotechnika alkalmazására is szükség lenne a talajok termékenységének megőrzése és javítása érdekében.

Belvízkárok az idén
Az elmúlt években a téli csapadéktól függően nagyjából 30-80, súlyosabb esetben több mint 100-200 ezer hektárt öntött el a belvíz. Ez csak kis része a 4-5-5 millió hektárnyi szántóterületnek, de évente sok milliárd forintos kárt okozhat a hazai termelőknek. Az idén 78 ezer hektáron alakultak ki belvízfoltok, amelyből 35-40 ezer hektár volt vetés és szántó. További gondot okoznak azonban a termelőknek a vízzel telített, lassan száradó táblák is.

A tapasztalat azt mutatja, hogy sok helyütt évek óta ismétlődő termelői hibák is hozzájárulnak a belvizes területek kialakulásához. Ezek közé sorolta a szakember a termesztett növénykultúrák számának visszaesését. Jelenleg a hazai szántókon 90 százalékban mindössze ötféle növényt termesztenek: búzát, árpát, kukoricát, napraforgót és repcét. Ez a kvázi monokultúra, mivel a növénykultúrák között alkalmazzák a vetésforgót a termelők, de negatív hatással van a talajok termékenységére, illetve a biológiai, a fizikai és a kémiai tulajdonságokra és a talajéletre. A korábban talajjavításra is használt gyökérgumós növények (példáaul a cukorrépa és a burgonya), illetve egyes hüvelyes növények szinte teljesen kiszorultak a hazai termelési gyakorlatból.

Gyakori hiba az is, hogy a gazdák nem a talaj szempontjából optimális időben, vagy eszközökkel végzik a munkálatokat. Tipikus példája ennek, hogy a lekerült elővetemények után költségtakarékossági okokból a szükségesnél kevesebb tarlóművelésre kerítenek sort. Így például a búza betakarítása után legközelebb csak ősszel, a következő vetés előtt kerül sor bármilyen talajmunkára.

Ugyancsak komoly probléma, hogy az egyre csökkenő állatállomány miatt alig jut ki szervestrágya a szántóföldekre, holott ez a tápanyagtartalom mellett a szerves kolloidok képződését elősegítve javítja a talaj vízmegtartó képességét is. Mivel az elmúlt évtizedekben egyre inkább a műtrágyákra támaszkodva zajlott a tápanyag utánpótlás a hazai termőföldeken, egyre komolyabb probléma a talaj savasodása is – mondta Pepó Péter.

MTI-fotó: Kelemen Zoltán Gergely
A legtöbb termőtalaj semleges PH értékű, azonban a magyar termőtalajok PH értéke mostanság 5,5-6,5 között mozog. A talaj savanyúságát érdemben meszezéssel lehetne javítani. Korábban gyakorta cukorgyári mésziszapot használtak e célra, de a cukorgyárak bezárásával egyre korlátozottabb körben érhető el e melléktermék. A másik, és egyben a költségesebb lehetőség az őrölt mészkő talajba dolgozása, mivel ez javítja a morzsalékképződést, a vízelvezető képességet és egyúttal a növények tápanyag-felvételi lehetőségeit is. A szakember szerint fenntartó meszezéshez hektáronként 2-3 tonnányit kell bedolgozni, míg komolyabb talajjavításnál ez már 20-30 tonna (nagyjából 2-3 vagon) hektáronként. A baktériumtrágyázás önmagában nem oldja meg a talaj valamennyi fizikai, kémiai és biológiai problémáját, azonban jó kiegészítést jelent a talajélet beindításával, javításával – mondta Pepó Péter.

A belvízfoltok visszahúzódásával persze egyre inkább az érdekli a termelőket, mikor kezdhetnek neki végre a tavaszi munkáknak. Érdemes azonban azt is előre végiggondolni, hogyan lehet a gazdálkodást nehezítő körülmények mellett a legjobb eredményt elérni, és ehhez igazítani például a vetőmagbeszerzést. Amennyiben tavaszi vetésre előkészített, ám túlnedvesedett talajról van szó, akkor felszáradás után április második felében még vethető rövidebb tenyészidejű hibridkukorica vagy napraforgó, de arra ügyelni kell, hogy forgatni már nem szabad a földet. A lényeg mindenképpen az, hogy minél kevesebb művelettel végezzék a magágykészítést, a vetést, és szükség szerint a műtrágyázást, növényvédőszer-kijuttatást is.

Ha később szikkad fel a terület, május közepén érdemes a silókukorica, a cirokfélék, a köles, a pohánka vagy mézontófű vetését megfontolni – hívta fel a figyelmet Pepó Péter. A mézontófű, a köles és a pohánka is 120-130 napos tenyészidejű, vagyis még magként is betakarítható, utóbbiakra ráadásul az egészséges életmód terjedése miatt van is kereslet. A termelők persze dönthetnek amellett is, hogy a fenti növényeket vetik, de azokat zöldtrágyaként hasznosítják, javítva a talaj fizikai szerkezetét, termékenységét.

A belvizes őszi vetésű tábláknál azt érdemes fontolóra vennie a termelőknek, milyen hosszan és milyen hőmérséklet mellett borította víz például a búzát.A megmaradt tőszám vizsgálatával eldönthető, hogy érdemes-e megtartani a vetést, vagy jobban megéri inkább kitárcsázni és újravetni más, tavaszi növénnyel. Ha az elvetett tőszám fele kipusztult, akkor inkább az utóbbi megoldás javasolt. Amennyiben azonban a megmaradt tőszám az eredetileg elvetett 50-70 százaléka, akkor érdemesebb inkább megtartani az eredeti kultúrát. Ebben az esetben azonban a növények fejlődéséhez a szokottnál nagyobb dózisú műtrágya szükséges, és a gyomirtásra és az egyéb növényvédelmi feladatokra is nagyon oda kell figyelni. Ezzel együtt is azzal kell számolni azonban, hogy legfeljebb átlagtermés remélhető.

Miért káros a belvíz?
A huzamosabb ideig tartó felszíni vízborítás több okból is káros: egyrészt eliszapolódik a talaj felső rétege, levegőtlenné válik, túlságosan is összetömörödik, és még megfelelő talajmunka mellett, például középmély, vagy mélylazítással is egy-két év kell, mire helyreáll az eredeti állapot. Feltéve, hogy a következő évben nem alakul ki ismét a vízborítás. Másrészt a tartósan átnedvesedett talajból a magas talajvízszint különféle nátriumsókat old ki, amelyek a felszínen is kicsapódnak, szikfoltokat hozva létre. A szikes talajok javításával már a 18-19. században is foglalkoztak, több, ma is használatos módszert – az altalajterítést, a meszezést és a gipsszel keverést - kidolgozva. Ahol a szikesedés legfőbb oka a sós talajvíz magas szintje, ott tartós eredmény csak komplex meliorációs munkákkal, többek között a talaj vízszabályozásával, altalajcsövezéssel, illetve drénezéssel érhető el. Az 1950--1960-as évektől nagyszabású talajjavítási munkák kezdődtek a szikes területeken, azonban a rendszerváltást követően ez egyre inkább háttérbe szorult. Amint az Blaskó Lajos, a Debreceni Egyetem Víz- és Környezetgazdálkodási Intézetének tanára egy korábbi előadásában hangsúlyozta, míg 1985-ben még 2700 hektáron végeztek szikes talajjavítást, addig 1995 óta ez néhány száz hektárra esett vissza.